Elment. Itt hagyott minket. Már messze jár. Már nem nekünk tündököl. A bársonyfelhők mögött bujkáló szivárvány színei között bújt meg. Ide csak a kiválasztottak jöhetnek. És Ő kiválasztott, a legnemesebb tünemény. De itt hagyta nekünk elegánsan levetett tarka köntösét. Mint a lassan kihunyó lámpaernyő, az utolsó szívdobbanás erejével küldött méltóságteljes, büszke elmúlás. A gondosan bezárt, nagy gonddal óvott bíborszínű parázs utolsó szikrája. Elment. Elment hogy méltó nyughelyet találjon, és hogy újra gyűjthesse az energiát. Hogy visszatérhessen újra teljes pompájában. Mert visszatér. Újra és újra, a ligeterdők rejtett zugaiban, a mocsarak peremvidékén, a picinyke rétek védelmező katlanjában. Többségüket emberi szem nem láthatja. De így van ez jól. Nem hivalkodik. Nem tolakszik. De aki megtalálja, annak odaadja mindenét. Vegyünk róla példát. Diadalmas, tündöklő virágzás, emelt fővel viselt bölcs, szépséges távozás. Rövid élete alatt mindent kiad magából. A Mocsári kockásliliom. Bükk-hegység 2020.máj.2.