Csak áll. Némán, büszkén. Tán senki sem látja. Helyet követelt a harcmezőn. Nem támad, nem védekezik. Élni akar. Része a világnak. A rengetegben jelentéktelennek tűnik. De most, a fagyos reggeleken szinte az egyetlen ahol megcsillanhat a Nap sugára, ahol csendesen bólogat a remény, a bele nem törődés. Magányosan itt-ott, vagy garmadával, mint tovaszálló hófelhők. Karcsú testét vihar le nem törheti, bókoló koronája alázattal hajol előtted. Később fölveszi majd menyasszonyi ruháját, és legszebb mosolyát adja. Minden erejével szépségét sugározza. A tér egy kis darabja, tökéletes elrendezésben. Védelmező erőpajzsát nem láthatod, kezeddel nem érintheted. Szemed nézése is lepattan róla. A gondolat lassú, a mozdulat egyre sűrűbb. Már nem kell sietni. Az üzenet eltalált. Még nem érted, de viszed magaddal. A szemedben, a fejedben. Már sejted, a hős nem te vagy. De érzed, a levegő frissebb, a lépés már nem nehéz, a fűszál sem hajlik meg alatta. Ismered, sokat láttál már, de minden tavasszal újra és újra megkeresed. És ha megtalálod, megnyugszol. Igen. Elfagyott ujjaid megmozdulnak, szíved nagyobbat dobban. Újra eljön a Tavasz. A rügyfakadás, a virágtenger, a zümmögő méhek, a napsütés, a nyár, a lágy szellő. De ha Ő nincs, akkor semmi nincs. Ő az idők őrzője, a jeges nyugalom, a tavasz első katonája. Aki egész évben a föld alatt várja ezt a pillanatot. Ő a Hóvirág.